Nem minden Fekete-Fehér

A nemzet történeti múltjára utaló ábrázolásokkal már a 19. századi történelmi festészet kialakulása és virágzása előtti időszakban is találkozunk. A kiemelkedő történeti személyek ábrázolásának hagyománya a Nádasdy Ferenc országbíró megrendelésére 1664-ben Nürnbergben megjelentetett Mauzóleum vezér- és királyportréiig nyúlik vissza. Történeti érdekű épület – Visegrád romjainak – ábrázolásával találkozunk Bél Mátyás 1737-ben megjelent topográfiai-honismereti munkájában. A történeti téma – mint a soproni » Dorffmaister Istvánnak a szentgotthárdi ciszterci templomban (1784) és a szigetvári plébániatemplomban (1788) található mennyezet- és kupolafestményein vagy a pannonhalmi apátság megalapítását ábrázoló szombathelyi oltárképén megfigyelhetjük – a 18. század végén az egyházi festészetben is teret kapott. A könyv- és almanachirodalom fellendülésével a 18–19. század fordulóján növekedni kezdett a történeti tárgyú illusztrációk népszerűsége. A 19. század elejére tehető az európai klasszicista festészet műfaji hierarchiájának legelőkelőbb helyét elfoglaló többalakos történeti festmény meghonosodása. Az osztrák birodalmi patriotizmus szemléletének is megfelelő nemzeti témát, Zrínyi Miklós szigetvári kirohanását dolgozta fel az a nagyméretű történeti festmény, amelyet a magyar rendek a bécsi Peter Kraffttal festettek, s amely 1826-ban a pesti Nemzeti Múzeumba került. A közelmúlt történelmét mutatta be Krafft másik, I. Ferenc 1792-es pozsonyi koronázását ábrázoló nagyméretű festménye. A polgári műfajok népszerűségét jelzi, hogy a hazai történeti festészet egyik irányzata az 1830–40-es évek európai (elsősorban bécsi) zsánerfestészetéhez kapcsolódott. Életképszerűség jellemezte azokat az alkotásokat, amelyek a híres történeti személyek életének köznapi, kedélyes mozzanatait mutatták be (» Weber Henrik: Mátyás király a juhásznéval a hegyekben, 1845; Kovács Mihály: Mátyás király és a boroszlói polgármester lánya, 1841), de a polgári zsánerfestészet határozta meg a szomorú vagy tragikus témájú, szentimentális hangvételű alkotásokat is. A legnagyobb közönségsikert ebben a műfajban » Kiss Bálintnak (1802–68) és Schmidt Józsefnek az 1830-as években, ill. » Szemlér Mihálynak (1833–1904) két évtizeddel később festett Hunyadi János halála (Budapest, Hadtörténeti Múzeum, 1859) képe mellett – Kiss Bálint Jablonczay Pethes János búcsúja leányától a leopoldvári tömlöcben (1846) című festménye aratta. A bensőséges, családias szemléletű polgári életképfestészet hagyományainak továbbélését jelezte » Liezen-Mayer Sándor (1839–98) Mária Terézia egy beteg koldusasszony gyermekét szoptatja (1867) című alkotása. » Benczúr Gyula (1844–1920) korai festménye, a Hunyadi László búcsúja (1866, Magyar Nemzeti Galéria) vagy » Madarász Viktor (1830–1917) Zách Felicián (1858), ill. Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben (1864) című munkája ugyanakkor már az életképi jelenetezésen túlmutató szenvedélyes, drámai mozzanatokat is tartalmazott. A történeti festmények egy másik csoportja a nemzeti múlt reprezentatív, ünnepi eseményeit – követfogadásokat, fejedelmi esküvőket, bevonulásokat – elevenítette fel. Schmidt József Corvin Mátyás lovaggá ütését (1840), » Than Mór (1828–99) a Hunyadi-ház diadalünnepét (1857), Weber Henrik (1818–66) a követeket fogadó Mátyás királyt (1865) festette meg. A hazai történelem diadalmas, dicsőséges időszakainak eseményeit bemutató festményeken gyakran találkozunk az egykori fényes, de később elpusztult vagy átalakított épületeknek az ábrázolásával. Néhány festő csak az egykorú történetírók által csodálattal emlegetett pompás épületek képi rekonstruálására törekedett, legtöbben azonban történelmi jeleneteket ábrázoló festmények vagy illusztrációk hátterében szerepeltették a régi várakat. Varsányi János Budavár Mátyás király idejében című rézmetszetén, Weber Henrik Mátyás bevonulása Budára (1853) című ceruzarajzán, Vízkelety Béla (1825–64) Mátyás király és Beatrix menyegzői bevonulása Budára című litográfiáján (1864) vagy Pálffy Lipót III. Béla fogadja a keresztes hadak élén hazánkba érkezett Barbarossa Frigyest című dekoratív, fantáziadús tollrajzán (1868) egyaránt a hősies vagy diadalmas múlt hajdani pompás épületeit keltette új életre. Az 1850–60-as évek ~ében a biedermeier művészetnek a tragikus helyzeteket többnyire kerülő, érzelmes – esetenként érzelgős – ábrázolásmódját, az életképszerű jeleneteket szenvedélyes, drámai hangvételű, jelképi erejű ábrázolások kezdték háttérbe szorítani. A történelmi zsánerfestészet helyébe lépő, az eszmerendszerek történetét bemutatni igyekvő monumentális eszmefestészet új tartalmi és formai törekvései elsősorban az egyenletesen magas művészi színvonalon, gyakran elméleti elmélyültséggel alkotó, a legújabb bécsi, müncheni, párizsi irányzatok felé tájékozódó fiatal festőgenerációnak, a hazai romantikus ~ kiemelkedő képviselőinek, » Madarász Viktornak, » Székely Bertalannak (1835–1910), Liezen-Mayer Sándornak és » Wagner Sándornak (1838–1919) a munkáiban jelentkeztek. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után számos – köztük néhány, a történeti festészetben már korábban is előforduló – téma a hazai közönség számára új, a közelmúlt hősies és gyászos eseményeire utaló aktuális jelentést, fájdalmas és tragikus többlettartalmat kapott (Than Mór: Nyáry és Pekry elfogatása, 1853; Madarász Viktor: Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt; Kovács Mihály: Perényiné temeti a mohácsi csata halottait; Székely Bertalan: Dobozi Mihály és hitvese, 1861, Magyar Nemzeti Galéria). A nemzethalál patetikus vízióját jelenítette meg Madarász Viktor Hunyadi László siratása (1859), ill. Orlai Petrich Soma 1851-ben és Székely Bertalan 1860 körül készült II. Lajos holttestének megtalálása című festménye. Szimbolikus tartalommal telítődtek az önfeláldozó, hazafias hősiességnek a török elleni küzdelmek eseményeiből vett, gyakran szintén korábbi előképekre visszatekintő példái (Molnár József: Dezső vitéz önfeláldozása, 1855; Wagner Sándor: Dugovics Titusz, 1859; Székely Bertalan: Egri nők, 1867, Magyar Nemzeti Galéria), ill. az elveszett országot sirató, gyászoló nő alakja (Wagner Sándor: Izabella királyné búcsúja Erdélytől, 1863) is. Újházy Ferenc: Búsuló honvéd (1850), Kiss Bálint: A vándor álma (1851) és Kovács Mihály: Magyarország leigázása 1849-ben című alkotása (1861) allegorikus jellege ellenére közvetlenül, áttételek nélkül utalt a közelmúlt tragikus eseményeire. Magyarországon a 19. század második felében kezdődött meg a monumentális történeti falfestészet virágzása. Míg a klasszicista épületekből szinte teljesen hiányzott a belső díszítés, a historizáló középületekbe gyakran kerültek monumentális festészeti alkotások. A 19. század második felének nagy épületdíszítő munkái, belső festészeti dekorációi azonban többnyire már nem egyházi vagy fejedelmi-főúri megrendelésre készültek, hanem politikai, gazdasági vagy kulturális rendeltetésű reprezentatív középületekbe kerültek. A „nemzeti festőiskola” tagjai a ~et a hivatalos művészet rangjára emelték. A műfaj legjelentősebb képviselői a bécsi akadémián Karl Rahlnál tanult Than Mór és Lotz Károly (1833–1904), legfontosabb alkotásaik pedig az új pesti Vigadó (1863–65) és a Nemzeti Múzeum monumentális faldekorációi (1866–77) voltak. Lotz Károly kapott megbízást a Magyar Tudományos Akadémia első emeleti reprezentatív dísztermének a hazai művelődés egykori jeles képviselőit ábrázoló kifestésére (1887–91) is. A müncheni iskolázottságú Benczúr Gyula pompás kivitelezésű, bravúrosan megfestett történelmi festményei, a Vajk megkeresztelése (1875, Magyar Nemzeti Galéria) vagy a Budavár visszavétele 1686-ban (1896, Magyar Nemzeti Galéria) már a kiegyezés utáni új, diadalmas időszak reprezentatív művészetét képviselték, » Feszty Árpádnak (1856–1914) a 19. századi európai panorámaképek tradícióit folytató, a honfoglalást ábrázoló körképe pedig – éppúgy, mint » Munkácsy Mihálynak (1844–1900) az épülő Országház üléstermébe festett Honfoglalása (1893) – a millenniumi időszak birodalmi tudatát, felfokozott nemzeti önértékelését jelenítette meg. Sajátos szerepet játszott a történelmi téma – ezen belül elsősorban Attila és a hunok története – a szecessziós » gödöllői iskola, ill. a » Kós Károly köréhez tartozó művészek munkásságában. A 19. század végén más művészeknél is történtek még kísérletek a ~ tartalmi (» Thorma János: Az aradi vértanúk kivégzése, 1893–96, Magyar Nemzeti Galéria) és stiláris (» Hollósy Simon: Zrínyi kirohanása, 1896, Szeged, püspöki gyűjtemény; Rákóczi-induló, 1899, Magyar Nemzeti Galéria) megújítására, a műfaj azonban a 19/20. század fordulóján és a századelő új, radikális művészeti mozgalmainak sodrában már nem jutott jelentős szerephez.• • » magyarországi művészet• • » Árpád-kori művészet• • » 14–15. századi művészet• • » reneszánsz művészet• • » barokk művészet• • » a klasszicizmus művészete• • » szecesszió• • » művészeti irányzatok a 20. században• • Irodalom• » magyarországi művészet