Nem minden Fekete-Fehér

Figyelmeztetés!!! Fiúk kizárva! Nem minden fekete-fehér, még ha ez az oldal az is! XD

MAGYAR TÖRTÉNET.

Sok nagy dolgot csempészett a mendemonda a nemzetek történetébe; de akkorát egyikébe sem, mint a mienkbe.

Nekünk a mendemonda - istent adott. Ennél nagyobb ajándék pedig nem képzelhető.

 

 

{1}

 Ez a reánk tukmált égi felség a Hadúr; «a magyarok istene a keresztyénség befogadása előtt» írja Ballagi Mór A magyar nyelv teljes szótárában (Budapest, 1873.), és ugyanazt mondja akárhány régibb, de azért mindmáig közkézen forgó iskolai históriánk is.

Hadúr

kétség nélkül a legfiatalabb isten a világon. Alig hetvenkét esztendős. Mert 1823-ban adta ki Igaz Sámuel a Hébe zsebkönyvet, melyben közzé lett Aranyos-Rákosi Székely Sándor (* 1797., † 1852.) A székelyek Erdélyben című három-énekes hőskölteménye; e kis eposz I. énekének 86-ik sorában jelenik meg ugyanis elsőben az új-régi isten:

«Zágon, Haddúrnak Fő-Papja, beszélleni így kezd».

 

 

 

{2}

 A mendemondák szinte babonás húmora intézte tán, hogy a merész istenalkotó épp egy törhetetlen monotheista unitárius lelkipásztor legyen. Holott a jó Székely Sándornak esze ágában sem volt reánk istent disputálni. Az ő versmérték kedvéért két d-vel írott ,Hadúr'-ja nem egyéb a krónikáinkban emlegetett és a népnyelvben ma is élő ,magyarok istenénél'; az érdemes poéta csak a nevet gyártotta, nem a fogalmat. A ,Haddúr' talán feledésbe is merűl, ha Vörösmarty Mihály a Zalán futásába (1826.) át nem kölcsönzi, mint saját költésű magyar mythologiájának főalakját, ellenlábasává tevén az Ármányt, a gonosz istenséget. Az ,ármányos'-ból a neologia szócsonkítása révén keletkezett ,Ármány' csak a nyelvészeknek adott dolgot; az úgynevezett perzsa ,ahriman'-ban keresték etymonját. És bár a M. T. Akadémia Nagyszótára (1862.) határozottan mondja róla: «őseink által a pogány hittel behozott régi szó, mely gonosz szellemet, ártalmas istent jelent, ki minden jót gátolni törekszik», a köztudalom nem fogadta mythologiánkba, mint a Hadurat. A Hadúr ellenben tudományos valósággá lett; és nemzedékeknek az iskolában verték a fejébe, hogy ez az 1823-iki jövevény volt a ,magyarok istene'. Huszonnyolc év óta a Hadúr egy fokkal lejjebb szállott; istenből császár vagy király lett és ma ,legfőbb hadúr' formában az ,oberster kriegsherr' hivatalos magyar egyértékűje. Arra való, hogy mikor a közös hadsereg dolgairól van szó, kerülni lehessen az olyan határozottabb kifejezést, mely az osztrák katonai hagyományokat bolygathatná; et vice versa.

{3}

 A mendemonda nem csak istennel ajándékozott meg, hanem áldozó poharat is adott hozzá, mely ma is megvan Marosvásárhelyt a csíkszentmihályi Sándor család birtokában. Ezt a közönséges renaissancekori kókuszdiópoharat, minő a magyar nemesi házaknál tucatszámra maradt fenn a XVI-XVII. századból, a hirhedt csíki székely krónika tette meg a székelyek áldozó poharának.

Ma már nincs számbavehető tudós, ki ezt a krónikát, mely a végén levő megjegyzés szerint 1533-ban iródott össze Sándor Menyhért Vacsárcsi és Csíkfalva közti kastélyában 153 darab régi okiratból s 1695-ben Csik-Szeredán másolta le Veres Péter és Bors István csikszéki hites asszesszor s e másolat után ismételve 1796-ban Farkas János csiksomlyói lelkész (kiadta Székely Mihály itélőmester 1818-ban a Ns. Székely Nemzet Constitutióji címü munkához csatolva a 276-295. lapon), ne tartaná egyszerü múlt századbeli hamisításnak s hitelt adna annak az otromba mesének, hogy az áldozó poharat még Anacharsis scytha bölcs hozta magával Görögországból Radagus góth király iratainak bizonysága szerint, a melyek a krónika szerkesztésekor meglettek volna Sándor Menyhértnél. A pohárról még sok más dolgot mesél e krónika. Állitólag a székely rabonbánok székhelyén, Budvárában őrizték s midőn nemzetgyülést tartottak, ezt mindig megelőzte a pohárból való áldozat. 888-ban Upolett, Zandirhám rabonbán fia, Csíkba Vacsárk (Vacsárcsi) földére vitte, de ismét visszakerült Budvárba s midőn Apor Sándor Szent Istvánnal szövetséget kötve, a kereszténységet bevitte a székelyek közé, szintén áldozott a pohárból. Sándor István 1039-ben ujjolag Vacsárcsiba vitte a poharat, e miatt azonban annyira felháborodtak a székelyek, hogy haddal akartak Sándor Istvánra rontani, mit csak a király közbelépése akadályozott meg. Később László herceg (Sz. László) ivott a pohárból egyik Sándor leány (Kata) menyegzője alkalmával. Legutóbb 1412-ben szerepelt az áldozó pohár, midőn Sándor Pétert Stibor erdélyi vajda jelenlétében Csík és a csángók ispánjává választották; ez alkalommal Stibornak jó kedve kerekedett s hogy a nap emlékét megörökítse, a pohár talpára ezeket vésette: Sándor Péter Anno 1412. De ezen annyira megbosszankodott Sándor Péter, hogy a vajdát elűzte. «Hogy ezen felirat hamisitás» mondja Orbán Balázs (A Székelyföld leirása. Pest, 1869. II. k. 59. l.), «azt a szakértő első tekintetre azonnal felismeri, mert a név teljesen kifejlődött latin betűkkel, az évszám arab számjegyekkel van irva... a feliratra nézve határozottan kimondom azt, hogy hamisitás, még pedig nagyon ügyetlen, önmagát első tekintetre eláruló hamisitás». Későbbi metszésnek s itten készült műbecs nélkül való munkának mondja Orbán Balázs a kehelytalp alsó részén levő díszművezetet is, mely fenyvesekkel borított havast ábrázol az előtérben szaladó állatokkal, nyúlakkal, farkasokkal és szarvasokkal. A felső részről azonban azt hiszi, hogy a rabonbánok korában szerepelt székely áldozópohárból maradt meg, mely görög idomokat mutató szerkezetével sokkal régibb mint töve és talpa. A műrégiségbuvárság, mai színvonalán azonban a pohár felső részét is csak olyan renaissance-korinak fogja tartani mindenki mint alsó részét, és sem a díszítés módjában, sem alakjában, sem egész szerkezetében nem fog semmi olyat találni, mi régibbnek mutatná a többi hasonló renaissancekori kókuszdió pohárnál. (L. rajzát Orbán id. m. 58. l.)

E jegyzetek sorrendjében most hézag következik; mert a logika azt kívánná, hogy a magyarok őstörténetére térjek rá. Ez a dolog azonban ma, millenniumunk fölöttébb kétségesen meghatározott évének küszöbén, a tudományos zavarnak olyan példátlan példája, hogy az a legbölcsebb ember, aki minderről nem is beszél, minderre nem is gondol. Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Mi nyelvet beszélünk? Hogyan alkottunk hazát? Ezekre a kérdésekre a különböző iskolák ellentétesebben felelnek mint valaha; és történetírás, nyelvtudomány olyan circulus viciosusba van keveredve, hogy az egyszerű józan elme kénytelen magát a nihilizmusnak általadni. Egy bizonyos: hogy a tudós, aki majd a jövendő századokban megírja e gyarló könyvnek igazán értékes mását, a mai napok tudományos hiedelmeiben a legképtelenebb mendemondák tengerére fog bukkanni. Mert azt már ma is tudjuk, hogy mikor két fél hanyatthomlok ellenkezőt állít, az egyiknek okvetetlenül nincsen igaza. Isten a megmondhatója: mikor dől el ez a háború; de ha eldől valamikor, az egyik részen szükség szerint elkövetkezik a tudományos csőd, melynek masszájából a mindennél szomorúbb és mindennél mulatságosabb mendemondák sokasága válik majd a világ értéktelen közkincsévé.

Ugyanezen okból a hunn-magyar atyafiság kérdését sem bolygatom, csupán olyan dolgokat szándékom ezzel kapcsolatban megemlíteni, melyek nyilván a mendemondák közé tartoznak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

{4}

 Több mint hatszáz éves az a monda, hogy az Érd és Batta közt elterülő Százhalomba az elesett hunnokat temették el, midőn Potentia városánál (Batta) átkelve a Dunán, a rómaiakat és németeket meglepték s Pannónia birtoka fölött a közeli Tárnok völgyben véres ütközetbe bocsátkoztak velük. A mondát legelőbb az u. n. Hunn Krónika jegyezte föl, mely a XIII. század második negyedében, talán a thüringiai Lajossal egybekelt Szent Erzsébet számára készült, de eredeti szerkezetében nem maradt fenn, csupán Kézai, Márk, Thuróczi sat. átiratában. A monda, azt lehet mondani, egész napjainkig tartja magát s még olyanok is, kik a Hunn Krónika adataiban egyébként nem hisznek, lehetőnek tartják, hogy az a több mint száz sirhalom a hunnoknak volt a temetője. 1847. őszén Érdy János, 1876. őszén pedig a régészek és anthropologusok Budapesten tartott nemzetközi kongresszusa rendezett itt ásatást. Mindkét ásatás alkalmával ugy találták, hogy a halom közepén a talaj eredeti szinvonala le volt sulykolva s e fölé gerendákból, melyek belülről mészszel voltak összeragasztva, sírkamara volt készítve s a sírkamara teteje és oldalai nagy kövekkel voltak körülrakva; e kamarába tették az elhunytak megégetett hamvait urnákban - egyik halomban 32 ilyen urnát találtak, melyeket azonban a sok kő súlya alatt beroskadt tetőzet nagyobbára összenyomott; az urnákban égett emberi csontdarabok mellett apró bronz és vas tárgyak, mint görbe vaskés, a bronzkori tokos vésükhöz hasonló vas vésü, bronzgyűrű, agyag állatkák s aztán szarvascsontok fordultak elő. A kövek közt voltak félig elégett fa- és nagyobb széndarabok, melyek arra mutatnak, hogy a holttest elégetése a már elkészített kamarában történt, a mi különben a köveken is látható. Az edények alakja a hallstadti s nálunk a pátkai edényekre emlékeztet, a többi tárgy is arra vall, hogy a vaskor kezdetéről való. Mindezek a temetkezési szokással együtt azt bizonyítják, hogy e sírhalmok jóval régebbiek a hunn-korszaknál s legalább is a Kr. e. III-IV. századba nyulnak vissza, midőn Pannóniában kelták tanyáztak. (Arch. Közlemények. 1861. II. k. 33. s köv. l. képatlasz II. 3. tábla. Arch. Értesitő. 1876. X. 256. l. Rómer Fl. Résultats généraux du Mouvement archéol. en Hongrie. Budapest, 1878. 128. l. Az 1876-ki budapesti régészeti kongresszus Compte renduje II. kötetének 1. része.)

{5}

 A tárnokvölgyi ütközetben - mint a krónika meséli tovább - elesett a hunnok egyik vezére, Keve kapitány is, kinek holttestét a csata után a hunnok fölkeresték s az országút mellett egy halomban ünnepélyesen eltemették, szittya módra egy kőoszlopot emelvén sirhalma fölé, a honnan azt a helyet később Keveaszónak (Cuweazoa, Keweazou) vagy Keveházának nevezték. Ide temették a cesumauri ütközetben elesett hunn vezéreket, Bélát és Kadicsát, úgy szintén később Attilát is, mely hely ilyenformán a hun királyok temetőjévé vált. Keveaszó nem más mint a mai vaáli völgy Fehérmegyében, mely Baracskán át húzódik a Duna felé; a középkori magyar nyelvben ugyanis az «aszó» völgyet jelentett; Keveaszónak nevezték a középkorban a mai Szent-Iván pusztát is Baracskától északra, ma a név Kajászó-Szent-Péter nevében maradt fenn. Az egész név mai nyelven a. m. kővölgy. Talán valami régi római föliratos emlék (mérföldmutató kő vagy ilyesféle) állt még akkor az országut mellett, midőn a magyarok a vaáli völgyet megszállták s innen nevezhették el az egész völgyet Küveaszahának, kőaszónak vagy kővölgynek, s a nép fantáziája aztán kapcsolatba hozta a kőemléket valami közeli sirhalommal s megalkotta a mondát, az egyszerü kőoszlopból Keve vezért formálván.

{6}

 A hunn történet tele van ilyen, nevekből kiinduló mendemondákkal. Ilyen az is, hogy Etele király székhelye Ó-Buda volt, melyet előbb Sicambriának neveztek, Eteléről azonban a németek Etele várának, Etzelburgnak kezdték hívni, ellenben a hunnok testvéréről, Budáról nevezték el, miért is Etele féltékeny lett Budára s megölette. A monda kiindulási pontja az Etzelburg név, melynek ó-német alakja Aziloburg vagy Azilburg volt. Ez pedig nem egyéb, mint az ősi Aquincum névnek az elnémetesítése. Aquincumot már az V. század második felében élt Sidonius Apollinaris Acingonak írja, a miből kitűnik, hogy a latin köznyelv ekkor már elejtette a szóvégi s, m betüket s az e és i előtti k már c-nek hangzott. Ezt az Acingo formát vették át a népvándorláskori germánok s lett a névből Acingoburg, Acinburg, később pedig összezavarva Attila nevének germán alakjával: Azilburg. Az egykori nagyváros romjai aztán könnyen fölkelthették azt a gondolatot, hogy a város csakugyan Attila királyi székhelye volt s a kiemelkedő romok palotájának a maradványai. A monda további fejlődése aztán Attila testvérében, kinek a magyarok a nálunk nagyon elterjedt Buda nevet adták, talán a históriai Blida név hunn alakjának (Bilida, Buluda, Bulda) valamely változatát őrizvén meg, Ó-Buda magyar elnevezésének magyarázatát is megtalálta. A két név azonban semmikép sem függ össze; Bud, Buda mint helynév Csehországban és más szláv vidéken gyakran előfordul s alighanem összefügg a német Baute szóval, mely épületféle jelentéssel ,buda' s a szlávos ,butik' alakban a magyarba is átjött, úgy látszik, a germánok vagy szlávok valamelyik nagyobb aquincumi épületmaradványt nevezték el Budának, melyet aztán a magyarság később az egész városra átruházott. Mi szolgáltatott okot a magyar krónikák amaz állitására, hogy Budát előbb Sicambriának nevezték; bajos megállapítani. A régészeti kutatások meghazudtolták Bonfini felfogását, a ki szerint a rómaiak idejében Sicamber törzsbeli germán csapatok tanyáztak Ó-Budán s tőlük vette a város e nevet; sőt ma már abban sem kételkedhetünk, hogy az a római föliratos emlék, melyre állításának bizonyítása végett hivatkozik, az ő koholmánya. A Sicambria név mindenesetre frank forrásra vezethető vissza s nem lehetetlen, hogy azok a germánok, kiket a magyarok Ó-Budán találtak a honfoglalás idején, Nagy Károly hódításai után frank földről vándoroltak Pannóniába.

{7}

 Mindezek azonban, ha értéktelenek is a történelem kritikája előtt, annál becsesebbek az irodalom, az árpád-kori magyarság mondaalakítási képességének szempontjából. De már a székelyföldi hunn mondák, melyek bizonyos helynevekkel hunn emlékeket kötnek össze s ezekről egész történeteket tudnak, újabb keletűek s mindannyi deákos embereknek a csinálmánya, melyről épen maga a székely nép nem tud. Igy az udvarhelyszéki Kadicsfalvát megtették a Hunn Krónikában emlegetett, különben pedig egészen mondai Kadicsa hunn vezér székhelyének, holott a község neve csak annyit mutat, a mit a székelyföldi községneveknek legalább is egyharmadánál tapasztalhatunk, hogy valamikor a XII. vagy XIII. század folyamán, a mikor megszállták, valami Kadics nevü székely úrnak volt a birtoka, a Kadics név ugyanis egyszerü árpádkori személynév, mely még a XIV. század első felében is előfordul a kézdiszéki Apor család tagjai között. Ide tartozik a Székely-Udvarhely fölött elterülő Budvára is, melyet a már föntebb méltatott s a mult századnál semmi esetre sem régebbi csíki Székely Krónika szerint Buda vezér, Attila testvére épített s később Attila birodalmának felbomlása után a havasok közé vonult székelyek főrabonbánjai székhelyükké tettek. A Bud, Buda nagyon kedvelt személynév volt az Árpádok korában. Budvár ama jelentőségéről pedig, a mit a krónika-hamisítvány tulajdonít neki, semmit sem tudnak a hiteles források, még a XVI. századbeli bencédi Székely István is hallgat róla, pedig maga is udvarhelyszéki volt.

{8}

 Udvarhelyszék déli részén terül a Rika név alatt ismert erdőség, mely a Homoród és Vargyas völgyét elkülönítve egész az Oltig benyulik s Udvarhelyszéket elválasztja Háromszék ama nyugotra első részétől, mely mint különálló terület Miklósvár székhelylyel korán elvált az anyaszékről. Két patak metszi keresztül: a Somos patak és a Rika, mely utóbbinak a neve szláv eredetü s a. m. rieka = patak, folyó, mutatva, hogy valamikor a székelyek előtt e vidéken szlávok tanyáztak. Az őserdő porladozó sziklafészkei a hegyestetejű vár s a Lapias tető mintegy háromezer lábnyira emelkedő ormán levő Kustalyvára, melyeknek eredetét a rég mult idők titokzatos homálya borítja, olyan kornak az emlékei, midőn a Rikában hatalmas urak székeltek. A népmonda egyszerüen óriásoknak mondja őket; a kik azonban a történelem lapjait is forgatták, a Rika névben véltek oly nyomra akadni, mely a névtelen óriásokat közelebbről is meghatározza. Attila felesége Priscus Rhetor szerint Kerka vagy Kreka volt, ezzel azonosították a Rika nevet s a mit az egyik még csak hozzávetéskép állított, a másik már kiszínezve hagyományképen adta tovább s így lassanként megalakult az a mendemonda, melyet legelőbb Benkő József említ (Imago Nat. Sicul. 18-20. l.), majd Kriza János ismertetett az uj Magyar Muzeum 1853. évf. I. k. 175-176. lapjain. E szerint Attila a Rikán vadászva gyakran tanyázott udvari személyzetével a hegyesteteji várban; e vár alatt gyűjtötte össze harcosait s innen csapott be a Vargyas tájékán táborozó dákokra. E vár volt a kedvelt tartózkodó helye feleségének, Rékának is, ki Havaselvéről jöve, útközben itt halt meg. {9} A hunnok aztán nem is vitték máshová, hanem az erdőben temették el. Egy szikladarabot hengerítettek le a várhegyről, s a hol a szikla megállapodott, oda ástak sírt, melyre a sziklát emlékoszlopul emelték. A sziklaoszlop ma is ott áll Hegyestető északi aljában, a Rika patak balpartján s Réka sirjának hívják. Orbán Balázs (A Székelyföld leirása, Pest, 1868. I. kötet 230, 232. l.) a mendemonda hatása alól nem tudva szabadulni, Attila várának nevezi a Hegyestetőn levő romokat; melyek azonban - a mint megjegyzi - nem valami nagy kiterjedésű és jelentékenyebb várnak a maradványai; a cukorsüvegalakú bérc tetején egy 45 lépés kerületü körfalnak látszik az alapja, néhol több lábnyi magasságra emelkedve a föld színe fölé s ettől alig tiz lépésre, a belső fallal párhuzamosan mintegy 140 lépésnyi kerületben egy másik körfal vonult s ezt ismét egy harmadik, a külső körfal szegélyezte. Hozzáteszi, hogy a nép egyszerüen ,hegyestetői várnak' nevezi. A közelében levő s Réka sirjának állított szikláról pedig ezeket mondja: «a Réka sirjául jelölt szikla semmi esetre nem lehet a hegyről lehengerített szirtdarab, mert e helyen áll az a földalakulásnak első hajnala óta, lévén egy kicsúcsosodása a Réka alján elterülő terjedelmes mészkő fekvetnek. Ezen kőzetnek mélyen gyökerező kiemelkedése, melyet az alján folyó patak különitett el a hegy kiszökellő előfokától, Réka sirja elnevezését is csak az újabb korban kapta, régen Tolvajkőnek nevezték, mivel az oda rejtőzködő tolvajok gyakran rohanták meg onnan az utasokat. - - És igy azt kell hinnem, hogy, ha Réka sirja csakugyan a Hegyestető alatt volt, azt a gyakran áradozó szilaj patak nyomtalanul elmosta.» (Id. m. 232. l.) Réka sirja tehát természetes alakulás, mig a hegyesteteji vár a székelyföldi ősváraknak ugyanazon tipusához tartozik, melyről Téglás Gábor a bennük található régiségi leletek alapján, valamint a Trajanus oszlopán levő erődítmények karakteréből következtetve kimutatta, hogy a dákoktól származik.

{10}

 Háromszéken Réty község határában a Fekete Ügytől Magyarós község felé vizenyős talajon, kissebb-nagyobb tavak között egy széles homoktöltés huzódik, melyet a nép homárkának nevez. Ebben, kezdve Benkő Józsefen s a mult század más tudósain, sokan ugy vélekednek, a hunn árok, hunnok árka elnevezés lappangana s az irodalomban is rendesen e név alatt szokták emlegetni, mint a hunnok erőditési rendszerének egyik maradványát. A nép azonban semmit sem tud e névről s a hunnokról, az egész hagyomány deákos emberek mendemondájára szorítkozik. A nép, mint a többi székelyföldi történelem előtti erőditményt, ennek készítését is az óriásoknak tulajdonítja, kik akkorák voltak, hogy egyik hegyről a másikra lépkedtek s a szántóvető embert ekéstül, barmostul együtt a kötényükbe szedték. A töltés mindenesetre az őskorból származik, neve is mutatja, mely olyan időből való, midőn a székelyek közt török nyelvü elemek is tartózkodtak; a homárka ugyanis a. m. a török-tatár nyelvjárásokban ,kum arka' ,komarka' azaz ,homokhát' vagyis homoktöltés. Nyomai a szomszéd Magyarós határában is feltalálhatók; itt azonban még a mult század folyamán is Csőszárkának nevezték, a mi nyilván a magyarországi Csörszárok névvel függ össze.

{11}

 A Csörszárok két ősrégi sánc, mely a Dunától a Tiszáig húzódik. A felső 15 mértföld hosszú s egész Vácig nyomozható, honnan nyomai Mácsán át a hevesmegyei Hortig vezetnek, innen az árokszállási határon, Zsadányon, Bódon, Kálon, Erdőteleken, Dormándon s Füzes-Abonyon át vonulva Ároktőnél végződik. Az alsó 12 mértföld hosszú, Dunakeszi és Alag közt a Dunánál kezdődik s Fóthon és Mogyoródon át Gödöllő alatt elhaladva, Vác Sz. László, Tura, Fénszaru, Jászberény, Dósa, Apáthi s Heves-Ivány pusztán át Kis-Körünek megy s a Tisza mocsaraiban végződik. Az árok helyenkint 61/3 méter széles és 31/3 méter mély. A monda szerint, melyet legelőbb Székely István említ (Chronica ez világnak jelös dolgairól, Krakó, 1558. 139. l.), az árkot Csersz király épittette még Etele előtt, de nem azért, mintha ezen hozott volna magának feleséget, hanem az ország oltalmára, mert midőn, «valami ellenség az országra támadott, tehát mind oda az árokra futottak és ugy oltalmazták az országot. Nemcsak egy vagyon pedig a féle, hanem több is vagyon, jelesben a Tisza Duna között, kik mind e napiglan megláttatnak, de immár a hosszú idő miatt betöltettek, kivel nem a magyarok éltenek, hanem az ő előttök való nemzetségek». Későbbi írók az avaroknak tulajdonították, nevezetesen a Pető Gergely-féle krónika 1738-ki kassai kiadása szerint (100-111. l.) Curs 579-ben az abarok második khánja volt, «kiről is neveztetik ama árok, melyet a Jászságban még most is látni, Cursz vagy Csörsz-király árkának». Magát az árkot pedig így írja le: «a magyarok (abarok) valamint Ausztriában úgy Magyarországban is egy nagy palánkot csináltak vala, kit is várnak neveztek, ez a Tisza mellett vala, és ottan, holott most a Jászság lakik. Ennek a várnak két nagy árka és kerítése vala, az egyik a külső, a második belső. A külső Heves tartományában vagyon ama híres neves Kurs király árka, és ez magában foglalja a jászok országát. A belső közelebb volt a Tiszához Fénszaru mellett. Ennek erősnek kellett lenni, mivelhogy több esztendőktől fogva a magyarok abba sok kincset, jószágot, gazdag prédát, melyet sok országoknak elrablásával nyertek vala, mind abba a várba hordották össze és takarították». Katona István (Historia Ducum 197.) Csörsz király mondájában a honfoglaláskori Curzan vezér emlékét keresi, mások Caesar nevének valami elferdített alakját sejtik benne, valósággal pedig nem egyéb a Csörszárok, mint az Ördögárok eredeti szláv nevének, a ,Csertovszki jarek'-nek a magyar kiejtéshez való formálása. A nép a többi ilyen ősi erődítmény készítését is az ördögnek, óriásoknak tulajdonította s így Csörsz király éppen nem valami avar vagy magyar történelmi személynek a mondai emléke, hanem egyszerűen Ördög-király. Maga az árok tudományosan még nincs annyira átkutatva, hogy korát meg lehetne állapítani; valószinű azonban, hogy régebbi az avar kornál s talán a római időben itt tanyázott jazigoktól származik, kiknek határa a kvádok felé körülbelől azon a vidéken végződött, a merre a Csörszárok vonul.

{12}

 Nyugati kalandozásaink korának legnevezetesebb mendemondája a kürtös Lehel vezérről szól. Márk krónikája (II. 33.) jegyzi föl elsőben ezt az anekdotát. Az ágostai ütközet után (955.) Lehel és Bulcs hadnagyokat Konrád császár (?) elévezetik. A magyar vezérek kijelentik, hogy az isten őket a népek ostorául rendelte, s hogy nemzetök léte a többi népek üldözéséhez van kötve. «Válaszszatok, a halálnak mely nemével akartok meghalni» szól a császár. Lehel válaszol: «Előbb hozzák ide kürtömet, ha megfúttam, majd felelek». Elhozzák neki kürtjét, Lehel pedig a császárhoz közeledvén, amint kürtölni készűlt, azt mondják, oly erősen vágta homlokon a császárt kürtjével, hogy Konrád ettől az egy ütéstől szörnyet halt. «Előttem mégy és szolgám leszel a másvilágon» szólt Lehel. Mert a szittyák hite, hogy akiket életökben megöltek, azok lesznek a másvilágon az ő rabjaik. Mindjárt megfogták és Regensburgban felakasztották őket. Már Kézai Simon mester is kétségbe vonja ezt a mendemondát (II. 15.): «E mese ellenkezik a valószínűséggel és nem sok észre vall, ha valaki elhiszi; mert a bűnösöket összekötött kézzel szokás a fejedelmek elé vezetni.» Ez a kritika nem valami erős; mert ha a császár megengedte Lehelnek, hogy még egyszer megfúhassa kürtjét, bizonynyal föl is oldoztatta a kezét; különben hogyan fogta volna a kürtöt?

De ezt a mendemondát cáfolgatni úgy is fölösleges. Sokkal érdekesebb kérdés maga a Lehel kürtje. Ez a hangszer a Márk krónikájának egyik kezdőbetűjében le is van ábrázolva; csaknem embernyi hosszú, igen karcsú, egyenes trombita, melylyel a magyar vezér nyugodtan kólintja főbe a még nyugodtabban ülő császárt. E miniatür-kép arra vall, hogy a XIV. században még nem volt ismeretes Lehel kürtjének később hagyományossá lett agyar- vagy tülök-formája. Ez a hagyomány először a mölki benediktinus-monostorban őrzött ökörszarv kürthöz fűződött; 1788-ig ez volt a Lehel kürtje és senkinek sem jutott eszébe, hogy az időtlen idők óta Jászberényben levő csorba elefántcsont kürtöt a vezérének mondja. 1788-ban adta ki Bécsben Molnár Ferenc jász-kún kapitány Jász-Berény Várossában lévő Lehel kürtének vagy Jász kürtnek esmérete című és később deák nyelven is megjelent könyvecskéjét, mely elsőben állítja azt, amit ma már az egész köztudalom elfogadott, hogy t. i. a jászberényi kürt a Lehelé volt s akkor csorbult ki, mikor a vezér agyoncsapta vele Konrád császárt. 1814-ben polemikus munka jelent meg Molnár Ferenc állításai ellen. Nemes Décsy Antal törvényes ügyellő Miskolczon írta és adta ki Az jász vagyis íjász kürtön lévő metszésekről és azoknak értelméről cím alatt. Décsy azt mondja: soha sem bizonyítható be, hogy a kürt Lehelé volt (amiben teljes igaza van), de maga is merész hipotézissel áll elő. Szerinte a kürt pogány szertartásos edény volt, mert a rajta levő ábrázolatok Belphegor moabita istenség priapisztikus tiszteletére vallanak. Majd Bizáncba került és Theodora császárné, mikor Morvaországban Cyrill és Method által a keresztyén hitet megalapíttatta, a welehradi nagy templomnak ajándékozta. Itt a papok kenettartónak használták a kürtöt. Akkor csorbult ki, mikor keresztet akartak a szélére vésni. A pogány kúnok innen rabolták el, a templom egyéb drágakő-kincseivel együtt. Hogy milyen rendszerű és erejű a Décsy kritikája: mutassa ez az egynehány sor, mely abból kiindulva, hogy a kúnok drágakő-kincseket ragadtak el, azt következteti, hogy ez az elefántcsont-tárgy voltaképpen - gyémánt. «Ha,» úgymond a miskolci törvény és ügyellő, «az jász kürtön vagyon példának okáért fejérség, kékség, veres tseppek, tehát bátran lehet róla mondani, hogy saphir, mely magában is drága, de ha tudós mesterember által kitisztíttatik, tehát legdrágább diemánt kő lenne belőle, úgy hogy a mostani négyfontos jászkürt lenne négy fontos diemántkő, mely legalább egy millió ezer rhénes forintokat megérhetne. Méltó lesz ezt kitanulni és megtudni.»

Nem tudom: vették-e neszét a mölki benediktinusok ennek a vitának; de az való, hogy az apátság 1816-ban az ,ő' Lehel-kürtjét oda ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak, ahol ma is őrizik; de már alig tudja valaki, hogy Molnár Ferenc ,fölfedezéséig' ez volt a Lehel kürtje. Maga a tárgy, mely József nádor révén került a régiségtárba (v. ö. Cimeliotheca Mus. Nat. Hung., Budae, 1825; 65. l.), teljesen érdekesség és érték nélkül való. Közönséges nagy ökörszarv, csont csutora van rajta, tág szája körül pedig ezüstlemezből való széles pánt, melynek belső részén együgyü karcolás ábrázolja a tábor sátrai közt álló Lehelt. Az ujabb kézre valló gót betűs aláirás: «Lehel der XI. Herzog in Hungarn a. DCCCCLV.» Az egész szaru mindenestül nem lehet régibb kétszáz évesnél.

A jászság a maga kürtjét igen nagy becsben tartja és az 1867-iki koronázáson a kerület bandériumának élén lovagló jász-kun főkapitány, Ráday Gedeon, a vállára vetve viselte. Ünnepi alkalmakkor áldomást isznak belőle; jobban mondva: a szájába szorított vékony aranypohárból. Mert a kürt nem ivótülök, hanem hangszer. Egész mostanig az a mendemonda volt róla elterjedve, hogy megszólaltatni nem tudja többé senki; Lehel vezér volt az utolsó, aki megfújta, s olyan tüdő ma már nincs a világon. Ezt a mesét Káldy Gyula harmadéve igen alaposan cáfolta meg azzal, hogy a kürtből hatalmas es skálát harsantott ki; a megfúvása éppenséggel nem nehéz.

A jászberényi úgynevezett Lehel kürtje Pulszky Ferenc szerint X. századbeli bizánci munka. Mindenesetre értékes és ritka elefántcsont-faragvány; de se történetéről, se a rajta levő ábrázolatok jelentéséről nem tudunk semmi bizonyosat. Az egyetlen hiteles adat az, hogy 1788-ig senki sem tartotta a Lehel kürtjének.

 

 

 

 

 

 

{13}

 Benczúr Gyula 1869-ben festette meg Vajk keresztelése című képét, mely ma a Nemzeti Múzeum egyik dísze. Ha magyarázni akarnám: mit ábrázol ez a festmény, a legtöbb olvasó megneheztelne. Hiszen azt a gyermek is tudja! Szent Adalbert prágai püspök a keresztség szentségében részesíti a pogány Vajkot, Géza vezér fiát, a mi első királyunkat, akit Szent István néven tisztelünk. Csakhogy épp itt a bökkenő! Pauler Gyula (A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt, I. k.) bebizonyítja, hogy István 977 táján, tehát már keresztyénnek született, mert szülei s nagybátyja Mihály még 974 táján fölvették a keresztséget. Géza fiát minden bizonynyal csecsemőkorában tartották keresztvíz alá; a Benczúr Gyula képén tehát históriai botlás a kondor fekete hajú, izmos barna vállú levente, aki mint egykoron Klodvig - «mitis depone colla, Sicamber» - szelíden hajtja meg büszke fejét a szentség malasztjának alatta. Az is kétségtelen, hogy Istvánt nem Adalbert keresztelte meg. Libicensky Vojcek (Vojtěch) gróf, a prágai püspök, az egyház Szent Adalbertje, elsőben 993 felé jött Magyarországra, mikor István már tizenhetedik évében járhatott. Kétségtelenűl hatott az ifju lelkére; s talán része van benne, hogy István 995-ben Gizela bajor hercegkisasszonyt vette feleségűl. István ,pogány' Vajk neve alkalmasint az Adalbert cseh Vojtěch nevével való összetévesztésből eredt. Benczúr Gyula remek képe tehát, a címével együtt, megfestett mendemonda.

{14}

 Egyike a leghíresebb történelmi hamisításoknak az a II. Szilveszter pápára kent, 1000 március 27-éről keltezett bulla, melyet a szent atya a koronával együtt küldött volna Asztrik útján Istvánnak. Karácsonyi János bebizonyította, hogy ez a bulla Hartvik alapján gyártódott a XVII. században és alkalmasint Levakovics műve. Ipolyi Arnold A magyar szent korona monografiában (Budapest, 1886.) azt mondja, hogy e bulla hitelességéhez kétség nem férhet és belőle deriválja a magyar királyok apostoli címét. («Et quia Nobilitas tua Apostolorum aemulando, Apostolicum munus, Christum praedicando, eiusque fidem propagando, gerere non est dedignata... crucem ante se, Apostolorum insigne, gestare facere posses.») Régebben az ,apostoli király' cím csak elvétve fordult elő; így I. Lipót egy 1701-iki, az esztergomi érsekhez intézett levélben említi. A cím használata azonban csak azóta állandó és kötelező, mióta XIII. Kelemen pápa 1758. augusztus 19-én kelt, «Carissima filia» kezdetű brevejében Mária Teréziának mintegy ujra megadta e jelzőt, «cujus quidem» úgymond a szent atya, «sive consuetudinis, sive privilegii fons et caput ignoratur». XIII. Kelemen tehát a Szilveszter-bullát nem ítélte hitelesnek. Kevesen tudják nálunk, hogy II. Szilveszter pápa (999-1003) az olaszok között boszorkánymesterség és a sátánnal való cimborálás hírében állott; sőt egyenesen az ördög vitte el! Érdekes dolgokat közöl erről Arturo Graf Il diavolo (Milano, 1887.) könyvében. Szilveszter pápa természettudománynyal foglalkozott, egy beszélő főt is szerkesztett; ezért keverte a középkor az ördöngösség hírébe, mint annyi más természetvizsgálót.

{15}

 Miért ferde a magyar szent korona keresztje? És jobbra dől-e vagy balra? Emberi tulajdonság, hogy szeretünk nagy dolgok apró gyarlóságaival bíbelődni. Ezért e kérdés is kedvelt tárgya vitatkozásainknak s nem egyszer ostromoljuk az ujságokat, bogy feleljenek rá a mindentudó ,szerkesztői üzenetekben'. Két igen ismeretes verzió van e dologról. Az egyik mátyusföldi néplegenda. Mikor Hunyady Mátyás parasztfiú korában szántott - a folklore mindig levon mindent a föld fiaihoz - egyszerre nagy szárnycsattogással jönnek az angyalok és hozzák a szent koronát. Mátyás megrémül s mikor az angyalok a fejére akarják tenni a koronát, hatalmasat suhintva az ösztökével, elháritja magától. Az ösztöke épp a keresztet érte, - azóta ferde. A másik mendemonda már históriai. A kereszt akkor görbült volna el, mikor bajor Ottó 1305-ben a Venceltől visszakapott koronát csobolyóba rejtve, a nyeregkápán hozta haza felé és Fischamendnél leejtette, elvesztette. A korona keresztje görbeségének oka azonban sokkal kevésbbé romantikus.

Ipolyi Arnold (A magyar szent korona, Budapest, 1886; 84. l.) azt írja, hogy a kereszt «jelenleg és régóta már félredőlve mozog». És egynehány sorral odább: «A korona ujabb vizsgálata szerint görbe helyzetének oka, hogy az alsó csavar, mely a pántba helyezve tartja, nem a kereszt hosszu szára tengelyének irányúlva van befúrva, hanem oldalt. De ezt másfelől az okozhatta, hogy a korona azon felső, gyenge, törékeny lemezének átfúrása, melybe a kereszt szára helyeztetett, erősebben kitágult, s a kereszt szára idővel a kitágult nyilásnál nem lévén megerősítve, oldalt dőlt». Ez a beszéd nem egészen világos. «Ezt» (hogy t. i. a kereszt hosszu szára oldalt van befúrva) semmi esetre sem okozhatta a nyílás tágulása. A kereszt görbeségének csakis az az oka, hogy a latin korona Krisztusképének, e zománcműnek, épp közepében levő nyílás kitöredezett, nagyobb lett s a kereszt gömbjének szege lazán van benne. Vagyis a kereszt hol erre, hol amarra dől.

Igaza van hát mindeneknek, akik különféle magyar pénzeket szedve elő, bizonyítgatják, hogy de mégis jobbra vagy de mégis balra hajlik a kereszt. És igaza van a pénzmetszőknek is, akik hol emígy, hol amúgy ábrázolták és ábrázolják a szent koronát.

 

{16}

 A boldogult báró Vay Miklós koronaőr élete utolsó éveiben gyakran elbeszélte: mint akarta ő az 1867-iki koronázáskor rávenni a fejedelmet, hogy a koronát vékony arany álladzóval erősítse a fejére; mert mily baljóslatú ómen lenne, ha a napvágás pillanatában a korona leesnék a fölkent főről! Ferenc József azonban nem akart hallani az álladzóról és Vay báró szorongva nézte, mikor a király felnyargalt a dombra és tomboló paripáján a világ négy tája felé vágott Szent István kardjával (mely különben alig régibb a XVI. századnál). «Igazi csoda történt!» szokta mondani az öreg báró, «a korona meg se moccant a király fején!»

Ennek a csodának a titka igen egyszerű. A korona belső kerülete igen nagy, 65 cm. levén, természetesen esetről esetre a főhöz kell alkalmazni, bélléssel. Ezt a munkát Pórfi Ferencz udvari kalapos végezte, még pedig mesterségének legmodernebb vívmányai szerint. Leformázta ő felsége fejét a cilinderek alakítására való, conformateur nevű szerkezettel s így megnyervén a koponya pontos nagyságát és alakját, parafával és fehér szattyánbőrrel akként bélelte ki a koronát, hogy a szent ékesség mint valami pompásan illő kalap simult a főhöz és nem lehetett tartani semmi balesettől.

 

{17}

 Hitt-e Könyves Kálmán királyunk a boszorkányokban?

Erre a kérdésre természetesen minden írástudó azt feleli: «Már hogyan hitt volna, mikor híres törvénye világosan rendeli: «de strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat» - boszorkányok ellen pedig, minthogy nincsenek, semminémű kereset ne legyen».

Középkori bölcs királyunknak e korát megelőző felvilágosodott törvénye azonban csak fél érdem; mert ma már bizonyosan tudjuk, hogy Könyves Kálmán csupán a boszorkányok bizonyos fajtáját tagadta a ,striga'-ban; amaz idők általános boszorkányhite alól ő sem emancipálhatta magát. Tulajdon abban a dekretumában, melyben az idézett híres tétel van, a 60-ik bekezdés úgy szól, hogy az esperes és az ispán hírével tudtával rontóknak találtak (malefici) elítélendők. A Kálmán idejében tartott esztergomi első zsinat határozatainak 50-ik bekezdése szerint, ha valakire, akit rontással (maleficium) vádolnak, reá bizonyosodik a dolog, a törvények szerint bűnhődjék.

Eldöntendő: mit jelent a maleficus, malefica és maleficium, s mit a striga. - A középkori latinságban a boszorkányok, rontók, bűbájosok, kantaíresek neve mindig maleficus vagy veneficus, esetenkint nőnemű alakjában. Szent István törvényei (II. könyv, 31-ik és 32-ik fejezet) ezekre nézve igen keményen intézkednek, azt rendelvén, hogy a rontó átadandó a megrontást szenvedett rokonainak, a kik tetszésök szerint büntethetik meg őt. Szent István törvénye megemlékszik még a hamuból vagy egyébből jövendőlőkről is (sortilegi). Ezekkel már sokkal enyhébben bánik el, csak azt rendeli, hogy a püspökök megkorbácsoltassák őket. Szent István törvényei a strigát külön, harmadik kategóriába helyezik és azt mondják ki rá, hogy mikor első esetben kapják rajta a bűnön, eklézsián vezekeljen, böjtöljön és a paptól hitet tanuljon; ha másodízben vétkezik, ismét böjtöljön, bőjt után pedig a templom megtüzesített kulcsát keresztalakban nyomják mellére, homlokára és lapockája közé, azután menjen haza. Ha pedig harmadszor is visszaesik, akkor át kell őt adni a bíráknak.

 

Szent Lászlónak törvénye (I. könyv 34-ik fejezet) a strigákat a meretrixekkel helyezi egy sorba és azt rendeli, hogy a püspök belátása szerint ítélje el őket.

Vizsgáljuk röviden (az olvasó bővebb adatokat talál Szájrul szájra könyvem 12-ik lapján): minek tartotta az egyházi és világi törvény a strigákat. Az adatok megegyeznek abban, hogy a striga bűvös erővel állat-alakot ölt; de kivált a legrégiebbek (VII. és VIII. századbeliek) elágaznak abban, hogy a magát fenevaddá változtatott bűvös fölfalja az embereket. Ezt, valamint a strigákra vonatkozó egész hitet, minden egyházi törvény vétkes babonának bélyegzi és az ancyrai zsinat (VII. század) határozottan kimondja, hogy csakis a pogánynál rosszabb hitetlen tarthatja valónak azt, hogy valamely teremtés Isten akaratja nélkül más alakot vehessen föl, mint a melylyel ura teremtője fölruházta.

 

Lehetetlen, hogy Szent István csak olyan, aránylag enyhe büntetést mérjen a strigákra, ha az ő idejében is még az a hit él, hogy ezek a varázslók fenevadakká változván eleven embereket falnak föl.[4] Könyves Kálmán egyszerüen az egyház valamint a frank és lombard törvények felfogását követi, midőn a strigák létét tagadja. A boszorkányokban, ismétlem, hitt, mert hiszen dekrétuma a rontás megbüntetéséről intézkedik. Az tagadhatatlan, hogy ebben is liberális, mert a boszorkánypörökben a vizsgálatot félig kiveszi a papi kézből, a hol addig volt, és az esperes mellett, részben az ispánra bizza. Milyen volt Könyves Kálmán idejében a strigákra vonatkozó babona, meghatározni alig lehet; de a striga, stryx etymonja a szorongató, fojtogató értelem felé tereli sejtésünket; nem lehet egészen alaptalan tehát az a találgatás, mely szerint a striga a tudatlan nép hitében olyan bűbájos nő volt, a ki éjszakának idején állat-alakot öltve, szorongatni jár az alvókat; vagyis a dolog nem egyéb, mint a még napjainkban is hivőkre találó lidércnyomás. A mi fölvilágosodott Könyves Kálmán királyunk tehát nyilván a lidércekre mondotta, hogy, mert nincsenek, vizsgálat alá nem vonhatók.

 

{18}

 Katona József Bánk bánja tudvalevőleg nem egészen a történelem Bánk bánja. A mendemonda szerint Bánk bán, II. Endre idejében az ország nádorispánja, megölte Gertrud királynét, ki elősegítette és pártolta testvére, állítólag Ottó meráni herceg parázna erőszakját a nádorispán felesége, Melinda ellen; így fogta fel és dolgozta ki ezt Katona is. A történelem azonban más színben tünteti föl Bánkot. Gertrud meggyilkolása nem volt a bán magánbosszújának műve; a királynét nem is ő ölte meg, hanem Péter, Imre alatt országbíró és szolnoki ispán, Endre alatt a királyné udvarbírája s előbb csanádi, majd bácsi ispán. Ez a királyné-gyilkosság inkább politikai bosszú műve, - nem első és nem utolsó nyilvánulása a nemzet elégedetlenségének Endre kormányzása alatt. A király bátor, sőt vakmerő, de egyszersmind ingadozó és nem önálló ember létére, szertelen sok befolyást engedett az ország kormányzása körül első nejének, Gertrud meráni hercegleánynak, akit nagyon szeretett, de szomorú halála után könnyelmű, sőt léha természeténél fogva könnyen meg is vigasztalódott.

Gertrud királyné, aki talán első rendszeresítette Magyarországon a ,sippenwirthschaftot', egész pereputytyát az országba hozta és jövedelmező állásokba helyezte. Főleg negyedik testvérét Berthold nagyprépostot, egy huszonöt éves és egyházi dolgokban fölöttébb járatlan fiatal embert halmozta el kitüntetésekkel; 1206-ban a kalocsai érseki székbe ültette, majd vajdává, bánná, bácsi és bodrogi főispánná tette. Gertrud természetesen nem csak erről a testvéréről gondoskodott, hanem a többiről is, a mint hogy kiváló karaktervonása az, hogy övéi és a velök jött német kalandorok számára halomra gyüjtötte a kincseket. Ottó, testvére, a ki a hagyomány szerint Melindát meggyalázta volna, alkalmasint sohasem is járt Magyarországon. Az érdemes hazafiak mellőzése (úgy látszik, 1211 után Péter ispán is ezek közé tartozott) nagy elkeseredést szült. Különben is az idegenek, de főleg a németek kegyelése sohasem volt nálunk népszerű dolog; a jövevények viselkedése is aligha volt olyan, hogy csillapította volna az ellenszenvet, sőt bizonyára fokozta. Mindezek közreműködtek abban, hogy összeesküvés keletkezett e visszás állapotok megalkotója, a királyné ellen. Ez összeesküvésnek egyik főrészese volt az esztergomi érsek, János, a kinek jövedelmét és hatalmát a kalocsai érsek Berthold ugyancsak megdézsmálta. Tudott az összeesküvésről a nádor ispán, a Bor nemzetségéből való Bánk is, a ki 1211-ben ült Lebényi Póth után a nádori székben, továbbá veje, a Tököle nembeli Simon, sárosi és beregi, s egy másik, a Kacsis nembeli Simon nógrádi birtokos úr és az utóbbinak testvére Mihály, a ki Berthold után 1211-1212. bán lett a Dráván túl. Az összeesküvés 1213. őszén tört ki, mialatt Endre Galiciában harcolt. A királyné Berthold érsek és Leopold ausztriai herceg társaságában a Vértes hegyekben, a pilisi erdőkban járt valószínűleg vadászni, amikor - talán szeptember 28-án - az összeesküvők rátörtek sátrára. Nem orozva, hanem nyiltan támadták meg kíséretét és őt; míg Lipót és Berthold megmentették irhájukat, addig a magyarok a kíséret egy részét kardélre hányták, s a királynét a szó szoros értelmében darabokra szabdalták. A halálos csapást Péter csanádi ispán mérte Gertrudra. A kíséret megmaradt tagjai azonban még az éjjel összeszedték magukat és az összeesküvőkre törvén, szétverték őket s akkor esett el Péter. Endre a gyászhír vétele után nem igen mert bosszúra gondolni, Bánk és az összeesküvők egy része állásukat vesztették, egyébként minden a régiben maradt. Már 1216-ban megint kedvelt hivének mondta Endre Bánkot, mikor pedig 1217. nyarán Endre a szentföldre indult, Bánk nem ment vele, hanem itthon maradt; kétségkívűl azokhoz az urakhoz tartozott, akikre Endre az ország kormányát bízta, mert az 1217-18-ki oklevelek bánnak emlegetik. 1219-20 közt azonban sehol sem fordul elő Bánk neve. De mikor az Endre kormányával elégületlenek száma egyre nőtt, s majdnem anarchia uralkodott már, Endre az időközben mellőzött Bánkot 1221-ben megtette a királyné udvarbírájának s fejér-, majd bodrogmegyei ispánnak. A nemzet előtt nagy tekintélyben álló Bánk e méltóságában meg is maradt 1223-ig, de ezentúl nem találkozni vele többé az oklevelekben.

Egy 1268. után Ausztriában írt verses krónikában leljük legelőször azt az adatot, hogy Bánk azért ölte meg Gertrudot, mert ez öcscsének, a kalocsai püspöknek (tehát nem Ottónak) megkerítette Bánk nejét. Egy másik ausztriai krónika, a Continuatio Praedicatorum Viennensium, ugyanezt állítja; később azonban a mendemonda átmegy - crescendo - a XIV. és XV. század kompilációiba, az Anonymus Leobiensisbe, ahol a meggyalázott nő a gyilkosnak, Péternek neje; a Bécsi képes krónika (1358) már szintén Bánk bosszúját látja Gertrud halálában. Később lassankint formát változtatott ez a mendemonda Gertrud javára, főleg a nép szájában, sőt már a Gertrudról írt számos nekrológok legrégibbje is, mely 1234. körül íródott, azt mondja hogy «hiszszük, hogy Krisztusért szenvedett és a legtakarékosabb volt a fejedelmi személyek között»; - harmadfél évszázaddal később azt olvassuk, hogy Berthold pátriárka Budán erőszakot tett egy szép magyar grófnén; a férj élvén a gyanupörrel, hogy a királyné is ludas a dologban, bérgyilkosok segélyével bosszút akart állani, de a tettesek, amint a bűnt elkövették, rögtön némává és inaszakadttá lettek, nem menekülhettek, s reggel egy közülök, aki nem némult meg, vallott. Más csodák is történtek, úgy hogy az egyház Gertrudot a szentek közé sorozta (Certi, M. Germ. S. S. XVII. 381.). Mindebben sok a mendemonda s e miatt történetíróink közül többen teljesen elvetik azt amit Bánk bűnrészességéről és bosszújának okáról mesélnek e krónikák; ezen felfogás szerint nincs bebizonyítva, hogy Gertrud öcscsének a nádor nejét prokurálta, az pedig épenséggel bizonyos, hogy nem Bánk, hanem Péter ölte meg a királynét. (V. ö. Pauler Gyula, A történet Bánk bánja; Nemzet, 1883. ápr. 29. és máj. 1. Magyarorsz. tört. az Árpád házbeli királyok korában. II. k. 68-69. és 636. l. 53. jegyzet.)

 

{19}

 Költött alak szerintük Katona József Melindája[5] is. «Bánk nejéről mit sem tudunk», írja Pauler Gyula az id. h. «Katonának spanyol Melindája a történelem Totájára, a szép spanyol nőre emlékeztet, ki arragoniai Simonnak és Bertramnak testvére, és Benedek vajdának és bánnak neje volt. Ez Imre alatt és II. Endre első éveiben 1209-ig szerepelt; a király haragját szintén magára vonta és hűtlenségbe esett, de egész külömböző személy volt a mi Bánkunktól. Mert Bánk lehetett ugyan eredetileg Benedek, de külön formáját, melyet egy-egy bihari, nógrádi, veszprémi helynév és talán a pestmegyei Bánkháza puszta is fenntartott, sohasem cserélik fel a Benedekkel.»

Pór Antal (Bánk bán Melindája, Kolozsvár, 1890) ellentétes álláspontot foglal el. Szerinte Benedek = Bánk, Tota pedig a felesége, kit Katona József Melindának keresztelt. Pór vélekedését a következőkben ismertetem. Imre király (III. Béla fia) spanyolországi feleségével (II. Alfonz [de Aragon] és neje castiliai Sancha leányával) Konstanciával, ennek egyik udvarhölgye, Tota leányasszony is eljött Magyarországba. Ez a Tota előkelő nemzetségből származott, Spanyolországban több vára volt; ezek fővára pedig a Bojót nevet viselte. Nagyon szép volt Tota, és Kézai Simon szerint (Gesta Hungarorum II. 95.), aki a bájos spanyol nőt ifjukorában ismerhette, a kerek világon oly szép és gyönyörü leány nem volt több. Nem csoda hát, ha Benedek (= Bánk) vajda (fia Korlátnak, vagyis Konrádnak, de genere Bor) megszerette és feleségül vette. A vajda nem messze a mai Nyerges-Ujfalutól levő birtokára vitte asszonyát, és e fészkét elnevezte Bojótnak. Itt éltek ők addig, amig Imre és III. László halálával II. Endre és vele neje az andechsi és meráni trónra léptek. Bánk és neje az udvarhoz kerültek, ahol Tota asszony a királyné öcscsével, Berthold kalocsai érsekkel (más krónikások szerint Ekberttel, Berthold bátyjával) bűnös viszonyt szőtt, amit a buja és szeretkező természetű spanyol nőről föltennünk éppen nem lehetetlen. Hogy Totán, a Gertrudis udvarmesternőjén, erőszakot tettek volna, lehetetlen. A királyi paloták a XIII. században, a mi fogalmaink szerint, vajmi szűkek voltak; a főudvarmesterné egy hívására az összes cselédség talpon lett volna; s végül egy főpap, aki nem volt persona grata a pápánál, ugyancsak sokat kockáztathatott volna, ha attentátumot követ el Tota ellen. Az összejátszás a tüzes gavallér és a forróvérű asszony között lélektanilag bizonyos. Hogy Bánk leleplezett nejét megveti, szeretőjét pedig megbotoztatja, eloszlat minden homályt. Még kérdés, ki kettejök közül az elcsábított? A püspök vagy a nő? A királyné abban hibázott, hogy elnézte, elősegítette a bűnös viszonyt. Nélküle aligha történt volna meg a hűtlenség. Az egykorú írók nem egyeznek meg a királyné bűnös testvérére nézve. Ekbert gyakran jött Gertrudhoz látogatóba; tán ő födözte föl a paráznaságot? Annyi áll, hogy Berthold volt az, aki rajta vesztett. Nem lehetetlen azonban, hogy a ledér spanyol Tota mindkét német lovagot kegyeiben részesítette. A megcsalt (és korosabb) férj szarvait megaranyozták; nádorrá tette őt Endre, felesége tanácsára. A király persze nem is gyanította, mi indította Gertrudot. Elkövetkezett aztán a királyné halála, ez a politikai gyilkosság, de vérbosszúról szó sem volt; csak némely krónikás említ ilyet, de csupán oly krónikás, aki már a Zách Felicián esete után élt. Bánknénak sem lett bántódása; csak közmegvetés sujtotta.

Hogy a két ellentétes felfogás közül melyik a valóbbszinű, jóformán azon fordúl meg, hogy Benedek vajda, ki 1202-ben nőül vette a csodaszép spanyol Totát (Melindát), Bánk bánnal volt-e egy személy, vagy azzal a Benedekkel, ki 1206-1209 között volt erdélyi vajda? Ez az utóbbi semmi esetre sem lehetett Bánk, mert ugyanazon oklevelek említik Bánk bánt is, Benedek vajdát is. De ebből még nem következik, hogy az 1202-1203-ki vajdának az 1206-1209-ki vajdával egyazon s igy Bánk bántól különböző személynek kellett lennie. Nem következik pedig azért, mert Imre király alatt két Benedek nevű előkelő úr vitt szerepet; ugyanakkor, mikor az egyik vajda, a másik (1202-1204 közt) nádorispán volt s Imre halálával mind a kettő elvesztette a méltóságát, nevezetesen 1205-6-ban Smaragd, a volt országbiró követte Benedeket a vajdaságban. Már most az a kérdés, nevezhették-e közülök az egyik Benedeket, nyilván azt, ki 1199-ben a báni méltóságot viselte, megkülönböztetendő a másiktól a horvátok módjára Bankonak, Bánknak? Pauler tagadja, de van rá hiteles adatunk, hogy igen. 1221-ben, midőn Bánk a «királyné udvarbírája» (vagyis rangban a második országbiró) volt, egy bizonyos egyezség alkalmából kiállított oklevélben Benedeknek, a királyi udvar albirájának nevezi magát, s hogy ez csakugyan Bánk bán, mutatja az oklevélről csüngő és csakis a legelőkelőbb személyektől használt lovaspecsét körirata: «Sigillum credibile Benedicti bani» azaz «Benedek bán hiteles pecsétje». (Közli az Arch. Ért. 1878. XII. k. 6-10. l.) XIII. századbeli oklevelekben többször olvashatjuk a vajdákat és bánokat ,dux' czimmel, igy említi II. Endre is az 1202-ki Benedek vajdát, a Tota asszony férjét abban az 1221-ki oklevélben, melyben a száműzött Benedek duxtól egyéb javaival együtt elkobzott Martonfalvát és Bojótot, mint Tota asszony nászajándékát, visszaadja Totának. Mi volt az oka Benedek dux számkivetésének: Endre nem említi. De ha számba veszszük, hogy Benedek dux kegyvesztettsége körülbelől abba az időbe esik, a mig Bánk bán eltünik a szereplők közül (1219-20): csaknem bizonyos, hogy a Gertrud elleni összeesküvésben részes Bánk bánról van itt szó, a ki Endre szentföldi hadjárata alatt talán nem is a király megbizásából vett részt Magyarország kormányában, hanem Endre távollétét felhasználva, tért vissza a számkivetésből, s midőn a hadjárat után Endre úgy a hogy rendet csinált az országban, Bánk ismét menekülni volt kénytelen. De már az 1221-ki oklevél hangja mutatja, hogy Endre kiengesztelődött. Nagyon is kiemeli Benedek dux hűséges szolgálatait és csaknem sajnálkozva mondja, hogy kénytelen volt őt számkivetni és javaitól megfosztani. És csakugyan, még ugyanennek az évnek a folyamán Bánk nevét ismét ott találjuk Endre kormányában. E szerint Tota asszony, kihez hasonló szépség Kézai szerint abban az időben aligha volt a kerek ég alatt, Bánk bánnak volt a felesége s egyáltalában nincs benne semmi lehetetlenség, hogy a miről nálunk még száz év mulva is beszéltek, nyugoti szomszédaink pedig Gertrud meggyilkolása után már félszázad mulva kezdik emlegetni, a szép s férjénél jóval fiatalabb, kéjre vágyó délvidéki asszony szerelmi viszonyt folytatott Gertrud valamelyik öcscsével. Nagyon természetes, hogy az egykorú krónikaírók, kik valamennyien külföldi barátok voltak, semmit sem hallottak a magyar udvar titkairól; azon sem csodálkozhatunk, hogy a szűkszavú oklevelekben sem találjuk semmi nyomát. De egykorú adat hiányában is kell valami alapot tulajdonítanunk a későbbi följegyzéseknek. A «hűtlen» Bánk bánt csak Gertrud fia, IV. Béla tartja gonosztevőnek, ki halálra lett volna érdemes; a férj, Endre hangjában mindig van valami kimélet iránta, mintha meg akarná különböztetni a többi «elvetemedett» és «átkozott» felségsértőtől, sőt annyira megy Bánk bán i





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 87
Tegnapi: 202
Heti: 443
Havi: 4 396
Össz.: 658 778

Látogatottság növelés
Oldal: Mende-monda
Nem minden Fekete-Fehér - © 2008 - 2017 - olvaso-oldal.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: cica nevek szín szerint - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »