Nem minden Fekete-Fehér

MAGYAR TÖRTÉNET.

Sok nagy dolgot csempészett a mendemonda a nemzetek történetébe; de akkorát egyikébe sem, mint a mienkbe.

Nekünk a mendemonda - istent adott. Ennél nagyobb ajándék pedig nem képzelhető.

{1}

«Zágon, Haddúrnak Fő-Papja, beszélleni így kezd».

{2}

Ma már nincs számbavehető tudós, ki ezt a krónikát, mely a végén levő megjegyzés szerint 1533-ban iródott össze Sándor Menyhért Vacsárcsi és Csíkfalva közti kastélyában 153 darab régi okiratból s 1695-ben Csik-Szeredán másolta le Veres Péter és Bors István csikszéki hites asszesszor s e másolat után ismételve 1796-ban Farkas János csiksomlyói lelkész (kiadta Székely Mihály itélőmester 1818-ban a Ns. Székely Nemzet Constitutióji címü munkához csatolva a 276-295. lapon), ne tartaná egyszerü múlt századbeli hamisításnak s hitelt adna annak az otromba mesének, hogy az áldozó poharat még Anacharsis scytha bölcs hozta magával Görögországból Radagus góth király iratainak bizonysága szerint, a melyek a krónika szerkesztésekor meglettek volna Sándor Menyhértnél. A pohárról még sok más dolgot mesél e krónika. Állitólag a székely rabonbánok székhelyén, Budvárában őrizték s midőn nemzetgyülést tartottak, ezt mindig megelőzte a pohárból való áldozat. 888-ban Upolett, Zandirhám rabonbán fia, Csíkba Vacsárk (Vacsárcsi) földére vitte, de ismét visszakerült Budvárba s midőn Apor Sándor Szent Istvánnal szövetséget kötve, a kereszténységet bevitte a székelyek közé, szintén áldozott a pohárból. Sándor István 1039-ben ujjolag Vacsárcsiba vitte a poharat, e miatt azonban annyira felháborodtak a székelyek, hogy haddal akartak Sándor Istvánra rontani, mit csak a király közbelépése akadályozott meg. Később László herceg (Sz. László) ivott a pohárból egyik Sándor leány (Kata) menyegzője alkalmával. Legutóbb 1412-ben szerepelt az áldozó pohár, midőn Sándor Pétert Stibor erdélyi vajda jelenlétében Csík és a csángók ispánjává választották; ez alkalommal Stibornak jó kedve kerekedett s hogy a nap emlékét megörökítse, a pohár talpára ezeket vésette: Sándor Péter Anno 1412. De ezen annyira megbosszankodott Sándor Péter, hogy a vajdát elűzte. «Hogy ezen felirat hamisitás» mondja Orbán Balázs (A Székelyföld leirása. Pest, 1869. II. k. 59. l.), «azt a szakértő első tekintetre azonnal felismeri, mert a név teljesen kifejlődött latin betűkkel, az évszám arab számjegyekkel van irva... a feliratra nézve határozottan kimondom azt, hogy hamisitás, még pedig nagyon ügyetlen, önmagát első tekintetre eláruló hamisitás». Későbbi metszésnek s itten készült műbecs nélkül való munkának mondja Orbán Balázs a kehelytalp alsó részén levő díszművezetet is, mely fenyvesekkel borított havast ábrázol az előtérben szaladó állatokkal, nyúlakkal, farkasokkal és szarvasokkal. A felső részről azonban azt hiszi, hogy a rabonbánok korában szerepelt székely áldozópohárból maradt meg, mely görög idomokat mutató szerkezetével sokkal régibb mint töve és talpa. A műrégiségbuvárság, mai színvonalán azonban a pohár felső részét is csak olyan renaissance-korinak fogja tartani mindenki mint alsó részét, és sem a díszítés módjában, sem alakjában, sem egész szerkezetében nem fog semmi olyat találni, mi régibbnek mutatná a többi hasonló renaissancekori kókuszdió pohárnál. (L. rajzát Orbán id. m. 58. l.)

E jegyzetek sorrendjében most hézag következik; mert a logika azt kívánná, hogy a magyarok őstörténetére térjek rá. Ez a dolog azonban ma, millenniumunk fölöttébb kétségesen meghatározott évének küszöbén, a tudományos zavarnak olyan példátlan példája, hogy az a legbölcsebb ember, aki minderről nem is beszél, minderre nem is gondol. Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Mi nyelvet beszélünk? Hogyan alkottunk hazát? Ezekre a kérdésekre a különböző iskolák ellentétesebben felelnek mint valaha; és történetírás, nyelvtudomány olyan circulus viciosusba van keveredve, hogy az egyszerű józan elme kénytelen magát a nihilizmusnak általadni. Egy bizonyos: hogy a tudós, aki majd a jövendő századokban megírja e gyarló könyvnek igazán értékes mását, a mai napok tudományos hiedelmeiben a legképtelenebb mendemondák tengerére fog bukkanni. Mert azt már ma is tudjuk, hogy mikor két fél hanyatthomlok ellenkezőt állít, az egyiknek okvetetlenül nincsen igaza. Isten a megmondhatója: mikor dől el ez a háború; de ha eldől valamikor, az egyik részen szükség szerint elkövetkezik a tudományos csőd, melynek masszájából a mindennél szomorúbb és mindennél mulatságosabb mendemondák sokasága válik majd a világ értéktelen közkincsévé.

Ugyanezen okból a hunn-magyar atyafiság kérdését sem bolygatom, csupán olyan dolgokat szándékom ezzel kapcsolatban megemlíteni, melyek nyilván a mendemondák közé tartoznak.

{4}

De ezt a mendemondát cáfolgatni úgy is fölösleges. Sokkal érdekesebb kérdés maga a Lehel kürtje. Ez a hangszer a Márk krónikájának egyik kezdőbetűjében le is van ábrázolva; csaknem embernyi hosszú, igen karcsú, egyenes trombita, melylyel a magyar vezér nyugodtan kólintja főbe a még nyugodtabban ülő császárt. E miniatür-kép arra vall, hogy a XIV. században még nem volt ismeretes Lehel kürtjének később hagyományossá lett agyar- vagy tülök-formája. Ez a hagyomány először a mölki benediktinus-monostorban őrzött ökörszarv kürthöz fűződött; 1788-ig ez volt a Lehel kürtje és senkinek sem jutott eszébe, hogy az időtlen idők óta Jászberényben levő csorba elefántcsont kürtöt a vezérének mondja. 1788-ban adta ki Bécsben Molnár Ferenc jász-kún kapitány Jász-Berény Várossában lévő Lehel kürtének vagy Jász kürtnek esmérete című és később deák nyelven is megjelent könyvecskéjét, mely elsőben állítja azt, amit ma már az egész köztudalom elfogadott, hogy t. i. a jászberényi kürt a Lehelé volt s akkor csorbult ki, mikor a vezér agyoncsapta vele Konrád császárt. 1814-ben polemikus munka jelent meg Molnár Ferenc állításai ellen. Nemes Décsy Antal törvényes ügyellő Miskolczon írta és adta ki Az jász vagyis íjász kürtön lévő metszésekről és azoknak értelméről cím alatt. Décsy azt mondja: soha sem bizonyítható be, hogy a kürt Lehelé volt (amiben teljes igaza van), de maga is merész hipotézissel áll elő. Szerinte a kürt pogány szertartásos edény volt, mert a rajta levő ábrázolatok Belphegor moabita istenség priapisztikus tiszteletére vallanak. Majd Bizáncba került és Theodora császárné, mikor Morvaországban Cyrill és Method által a keresztyén hitet megalapíttatta, a welehradi nagy templomnak ajándékozta. Itt a papok kenettartónak használták a kürtöt. Akkor csorbult ki, mikor keresztet akartak a szélére vésni. A pogány kúnok innen rabolták el, a templom egyéb drágakő-kincseivel együtt. Hogy milyen rendszerű és erejű a Décsy kritikája: mutassa ez az egynehány sor, mely abból kiindulva, hogy a kúnok drágakő-kincseket ragadtak el, azt következteti, hogy ez az elefántcsont-tárgy voltaképpen - gyémánt. «Ha,» úgymond a miskolci törvény és ügyellő, «az jász kürtön vagyon példának okáért fejérség, kékség, veres tseppek, tehát bátran lehet róla mondani, hogy saphir, mely magában is drága, de ha tudós mesterember által kitisztíttatik, tehát legdrágább diemánt kő lenne belőle, úgy hogy a mostani négyfontos jászkürt lenne négy fontos diemántkő, mely legalább egy millió ezer rhénes forintokat megérhetne. Méltó lesz ezt kitanulni és megtudni.»

Nem tudom: vették-e neszét a mölki benediktinusok ennek a vitának; de az való, hogy az apátság 1816-ban az ,ő' Lehel-kürtjét oda ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak, ahol ma is őrizik; de már alig tudja valaki, hogy Molnár Ferenc ,fölfedezéséig' ez volt a Lehel kürtje. Maga a tárgy, mely József nádor révén került a régiségtárba (v. ö. Cimeliotheca Mus. Nat. Hung., Budae, 1825; 65. l.), teljesen érdekesség és érték nélkül való. Közönséges nagy ökörszarv, csont csutora van rajta, tág szája körül pedig ezüstlemezből való széles pánt, melynek belső részén együgyü karcolás ábrázolja a tábor sátrai közt álló Lehelt. Az ujabb kézre valló gót betűs aláirás: «Lehel der XI. Herzog in Hungarn a. DCCCCLV.» Az egész szaru mindenestül nem lehet régibb kétszáz évesnél.

A jászság a maga kürtjét igen nagy becsben tartja és az 1867-iki koronázáson a kerület bandériumának élén lovagló jász-kun főkapitány, Ráday Gedeon, a vállára vetve viselte. Ünnepi alkalmakkor áldomást isznak belőle; jobban mondva: a szájába szorított vékony aranypohárból. Mert a kürt nem ivótülök, hanem hangszer. Egész mostanig az a mendemonda volt róla elterjedve, hogy megszólaltatni nem tudja többé senki; Lehel vezér volt az utolsó, aki megfújta, s olyan tüdő ma már nincs a világon. Ezt a mesét Káldy Gyula harmadéve igen alaposan cáfolta meg azzal, hogy a kürtből hatalmas es skálát harsantott ki; a megfúvása éppenséggel nem nehéz.

A jászberényi úgynevezett Lehel kürtje Pulszky Ferenc szerint X. századbeli bizánci munka. Mindenesetre értékes és ritka elefántcsont-faragvány; de se történetéről, se a rajta levő ábrázolatok jelentéséről nem tudunk semmi bizonyosat. Az egyetlen hiteles adat az, hogy 1788-ig senki sem tartotta a Lehel kürtjének.

{13}

Ipolyi Arnold (A magyar szent korona, Budapest, 1886; 84. l.) azt írja, hogy a kereszt «jelenleg és régóta már félredőlve mozog». És egynehány sorral odább: «A korona ujabb vizsgálata szerint görbe helyzetének oka, hogy az alsó csavar, mely a pántba helyezve tartja, nem a kereszt hosszu szára tengelyének irányúlva van befúrva, hanem oldalt. De ezt másfelől az okozhatta, hogy a korona azon felső, gyenge, törékeny lemezének átfúrása, melybe a kereszt szára helyeztetett, erősebben kitágult, s a kereszt szára idővel a kitágult nyilásnál nem lévén megerősítve, oldalt dőlt». Ez a beszéd nem egészen világos. «Ezt» (hogy t. i. a kereszt hosszu szára oldalt van befúrva) semmi esetre sem okozhatta a nyílás tágulása. A kereszt görbeségének csakis az az oka, hogy a latin korona Krisztusképének, e zománcműnek, épp közepében levő nyílás kitöredezett, nagyobb lett s a kereszt gömbjének szege lazán van benne. Vagyis a kereszt hol erre, hol amarra dől.

Igaza van hát mindeneknek, akik különféle magyar pénzeket szedve elő, bizonyítgatják, hogy de mégis jobbra vagy de mégis balra hajlik a kereszt. És igaza van a pénzmetszőknek is, akik hol emígy, hol amúgy ábrázolták és ábrázolják a szent koronát.

{16}

Ennek a csodának a titka igen egyszerű. A korona belső kerülete igen nagy, 65 cm. levén, természetesen esetről esetre a főhöz kell alkalmazni, bélléssel. Ezt a munkát Pórfi Ferencz udvari kalapos végezte, még pedig mesterségének legmodernebb vívmányai szerint. Leformázta ő felsége fejét a cilinderek alakítására való, conformateur nevű szerkezettel s így megnyervén a koponya pontos nagyságát és alakját, parafával és fehér szattyánbőrrel akként bélelte ki a koronát, hogy a szent ékesség mint valami pompásan illő kalap simult a főhöz és nem lehetett tartani semmi balesettől.

{17}

Erre a kérdésre természetesen minden írástudó azt feleli: «Már hogyan hitt volna, mikor híres törvénye világosan rendeli: «de strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat» - boszorkányok ellen pedig, minthogy nincsenek, semminémű kereset ne legyen».

Középkori bölcs királyunknak e korát megelőző felvilágosodott törvénye azonban csak fél érdem; mert ma már bizonyosan tudjuk, hogy Könyves Kálmán csupán a boszorkányok bizonyos fajtáját tagadta a ,striga'-ban; amaz idők általános boszorkányhite alól ő sem emancipálhatta magát. Tulajdon abban a dekretumában, melyben az idézett híres tétel van, a 60-ik bekezdés úgy szól, hogy az esperes és az ispán hírével tudtával rontóknak találtak (malefici) elítélendők. A Kálmán idejében tartott esztergomi első zsinat határozatainak 50-ik bekezdése szerint, ha valakire, akit rontással (maleficium) vádolnak, reá bizonyosodik a dolog, a törvények szerint bűnhődjék.

Eldöntendő: mit jelent a maleficus, malefica és maleficium, s mit a striga. - A középkori latinságban a boszorkányok, rontók, bűbájosok, kantaíresek neve mindig maleficus vagy veneficus, esetenkint nőnemű alakjában. Szent István törvényei (II. könyv, 31-ik és 32-ik fejezet) ezekre nézve igen keményen intézkednek, azt rendelvén, hogy a rontó átadandó a megrontást szenvedett rokonainak, a kik tetszésök szerint büntethetik meg őt. Szent István törvénye megemlékszik még a hamuból vagy egyébből jövendőlőkről is (sortilegi). Ezekkel már sokkal enyhébben bánik el, csak azt rendeli, hogy a püspökök megkorbácsoltassák őket. Szent István törvényei a strigát külön, harmadik kategóriába helyezik és azt mondják ki rá, hogy mikor első esetben kapják rajta a bűnön, eklézsián vezekeljen, böjtöljön és a paptól hitet tanuljon; ha másodízben vétkezik, ismét böjtöljön, bőjt után pedig a templom megtüzesített kulcsát keresztalakban nyomják mellére, homlokára és lapockája közé, azután menjen haza. Ha pedig harmadszor is visszaesik, akkor át kell őt adni a bíráknak.

Szent Lászlónak törvénye (I. könyv 34-ik fejezet) a strigákat a meretrixekkel helyezi egy sorba és azt rendeli, hogy a püspök belátása szerint ítélje el őket.

Vizsgáljuk röviden (az olvasó bővebb adatokat talál Szájrul szájra könyvem 12-ik lapján): minek tartotta az egyházi és világi törvény a strigákat. Az adatok megegyeznek abban, hogy a striga bűvös erővel állat-alakot ölt; de kivált a legrégiebbek (VII. és VIII. századbeliek) elágaznak abban, hogy a magát fenevaddá változtatott bűvös fölfalja az embereket. Ezt, valamint a strigákra vonatkozó egész hitet, minden egyházi törvény vétkes babonának bélyegzi és az ancyrai zsinat (VII. század) határozottan kimondja, hogy csakis a pogánynál rosszabb hitetlen tarthatja valónak azt, hogy valamely teremtés Isten akaratja nélkül más alakot vehessen föl, mint a melylyel ura teremtője fölruházta.

Lehetetlen, hogy Szent István csak olyan, aránylag enyhe büntetést mérjen a strigákra, ha az ő idejében is még az a hit él, hogy ezek a varázslók fenevadakká változván eleven embereket falnak föl.^[4] Könyves Kálmán egyszerüen az egyház valamint a frank és lombard törvények felfogását követi, midőn a strigák létét tagadja. A boszorkányokban, ismétlem, hitt, mert hiszen dekrétuma a rontás megbüntetéséről intézkedik. Az tagadhatatlan, hogy ebben is liberális, mert a boszorkánypörökben a vizsgálatot félig kiveszi a papi kézből, a hol addig volt, és az esperes mellett, részben az ispánra bizza. Milyen volt Könyves Kálmán idejében a strigákra vonatkozó babona, meghatározni alig lehet; de a striga, stryx etymonja a szorongató, fojtogató értelem felé tereli sejtésünket; nem lehet egészen alaptalan tehát az a találgatás, mely szerint a striga a tudatlan nép hitében olyan bűbájos nő volt, a ki éjszakának idején állat-alakot öltve, szorongatni jár az alvókat; vagyis a dolog nem egyéb, mint a még napjainkban is hivőkre találó lidércnyomás. A mi fölvilágosodott Könyves Kálmán királyunk tehát nyilván a lidércekre mondotta, hogy, mert nincsenek, vizsgálat alá nem vonhatók.

{18}

Gertrud királyné, aki talán első rendszeresítette Magyarországon a ,sippenwirthschaftot', egész pereputytyát az országba hozta és jövedelmező állásokba helyezte. Főleg negyedik testvérét Berthold nagyprépostot, egy huszonöt éves és egyházi dolgokban fölöttébb járatlan fiatal embert halmozta el kitüntetésekkel; 1206-ban a kalocsai érseki székbe ültette, majd vajdává, bánná, bácsi és bodrogi főispánná tette. Gertrud természetesen nem csak erről a testvéréről gondoskodott, hanem a többiről is, a mint hogy kiváló karaktervonása az, hogy övéi és a velök jött német kalandorok számára halomra gyüjtötte a kincseket. Ottó, testvére, a ki a hagyomány szerint Melindát meggyalázta volna, alkalmasint sohasem is járt Magyarországon. Az érdemes hazafiak mellőzése (úgy látszik, 1211 után Péter ispán is ezek közé tartozott) nagy elkeseredést szült. Különben is az idegenek, de főleg a németek kegyelése sohasem volt nálunk népszerű dolog; a jövevények viselkedése is aligha volt olyan, hogy csillapította volna az ellenszenvet, sőt bizonyára fokozta. Mindezek közreműködtek abban, hogy összeesküvés keletkezett e visszás állapotok megalkotója, a királyné ellen. Ez összeesküvésnek egyik főrészese volt az esztergomi érsek, János, a kinek jövedelmét és hatalmát a kalocsai érsek Berthold ugyancsak megdézsmálta. Tudott az összeesküvésről a nádor ispán, a Bor nemzetségéből való Bánk is, a ki 1211-ben ült Lebényi Póth után a nádori székben, továbbá veje, a Tököle nembeli Simon, sárosi és beregi, s egy másik, a Kacsis nembeli Simon nógrádi birtokos úr és az utóbbinak testvére Mihály, a ki Berthold után 1211-1212. bán lett a Dráván túl. Az összeesküvés 1213. őszén tört ki, mialatt Endre Galiciában harcolt. A királyné Berthold érsek és Leopold ausztriai herceg társaságában a Vértes hegyekben, a pilisi erdőkban járt valószínűleg vadászni, amikor - talán szeptember 28-án - az összeesküvők rátörtek sátrára. Nem orozva, hanem nyiltan támadták meg kíséretét és őt; míg Lipót és Berthold megmentették irhájukat, addig a magyarok a kíséret egy részét kardélre hányták, s a királynét a szó szoros értelmében darabokra szabdalták. A halálos csapást Péter csanádi ispán mérte Gertrudra. A kíséret megmaradt tagjai azonban még az éjjel összeszedték magukat és az összeesküvőkre törvén, szétverték őket s akkor esett el Péter. Endre a gyászhír vétele után nem igen mert bosszúra gondolni, Bánk és az összeesküvők egy része állásukat vesztették, egyébként minden a régiben maradt. Már 1216-ban megint kedvelt hivének mondta Endre Bánkot, mikor pedig 1217. nyarán Endre a szentföldre indult, Bánk nem ment vele, hanem itthon maradt; kétségkívűl azokhoz az urakhoz tartozott, akikre Endre az ország kormányát bízta, mert az 1217-18-ki oklevelek bánnak emlegetik. 1219-20 közt azonban sehol sem fordul elő Bánk neve. De mikor az Endre kormányával elégületlenek száma egyre nőtt, s majdnem anarchia uralkodott már, Endre az időközben mellőzött Bánkot 1221-ben megtette a királyné udvarbírájának s fejér-, majd bodrogmegyei ispánnak. A nemzet előtt nagy tekintélyben álló Bánk e méltóságában meg is maradt 1223-ig, de ezentúl nem találkozni vele többé az oklevelekben.

Egy 1268. után Ausztriában írt verses krónikában leljük legelőször azt az adatot, hogy Bánk azért ölte meg Gertrudot, mert ez öcscsének, a kalocsai püspöknek (tehát nem Ottónak) megkerítette Bánk nejét. Egy másik ausztriai krónika, a Continuatio Praedicatorum Viennensium, ugyanezt állítja; később azonban a mendemonda átmegy - crescendo - a XIV. és XV. század kompilációiba, az Anonymus Leobiensisbe, ahol a meggyalázott nő a gyilkosnak, Péternek neje; a Bécsi képes krónika (1358) már szintén Bánk bosszúját látja Gertrud halálában. Később lassankint formát változtatott ez a mendemonda Gertrud javára, főleg a nép szájában, sőt már a Gertrudról írt számos nekrológok legrégibbje is, mely 1234. körül íródott, azt mondja hogy «hiszszük, hogy Krisztusért szenvedett és a legtakarékosabb volt a fejedelmi személyek között»; - harmadfél évszázaddal később azt olvassuk, hogy Berthold pátriárka Budán erőszakot tett egy szép magyar grófnén; a férj élvén a gyanupörrel, hogy a királyné is ludas a dologban, bérgyilkosok segélyével bosszút akart állani, de a tettesek, amint a bűnt elkövették, rögtön némává és inaszakadttá lettek, nem menekülhettek, s reggel egy közülök, aki nem némult meg, vallott. Más csodák is történtek, úgy hogy az egyház Gertrudot a szentek közé sorozta (Certi, M. Germ. S. S. XVII. 381.). Mindebben sok a mendemonda s e miatt történetíróink közül többen teljesen elvetik azt amit Bánk bűnrészességéről és bosszújának okáról mesélnek e krónikák; ezen felfogás szerint nincs bebizonyítva, hogy Gertrud öcscsének a nádor nejét prokurálta, az pedig épenséggel bizonyos, hogy nem Bánk, hanem Péter ölte meg a királynét. (V. ö. Pauler Gyula, A történet Bánk bánja; Nemzet, 1883. ápr. 29. és máj. 1. Magyarorsz. tört. az Árpád házbeli királyok korában. II. k. 68-69. és 636. l. 53. jegyzet.)

{19}

Pór Antal (Bánk bán Melindája, Kolozsvár, 1890) ellentétes álláspontot foglal el. Szerinte Benedek = Bánk, Tota pedig a felesége, kit Katona József Melindának keresztelt. Pór vélekedését a következőkben ismertetem. Imre király (III. Béla fia) spanyolországi feleségével (II. Alfonz [de Aragon] és neje castiliai Sancha leányával) Konstanciával, ennek egyik udvarhölgye, Tota leányasszony is eljött Magyarországba. Ez a Tota előkelő nemzetségből származott, Spanyolországban több vára volt; ezek fővára pedig a Bojót nevet viselte. Nagyon szép volt Tota, és Kézai Simon szerint (Gesta Hungarorum II. 95.), aki a bájos spanyol nőt ifjukorában ismerhette, a kerek világon oly szép és gyönyörü leány nem volt több. Nem csoda hát, ha Benedek (= Bánk) vajda (fia Korlátnak, vagyis Konrádnak, de genere Bor) megszerette és feleségül vette. A vajda nem messze a mai Nyerges-Ujfalutól levő birtokára vitte asszonyát, és e fészkét elnevezte Bojótnak. Itt éltek ők addig, amig Imre és III. László halálával II. Endre és vele neje az andechsi és meráni trónra léptek. Bánk és neje az udvarhoz kerültek, ahol Tota asszony a királyné öcscsével, Berthold kalocsai érsekkel (más krónikások szerint Ekberttel, Berthold bátyjával) bűnös viszonyt szőtt, amit a buja és szeretkező természetű spanyol nőről föltennünk éppen nem lehetetlen. Hogy Totán, a Gertrudis udvarmesternőjén, erőszakot tettek volna, lehetetlen. A királyi paloták a XIII. században, a mi fogalmaink szerint, vajmi szűkek voltak; a főudvarmesterné egy hívására az összes cselédség talpon lett volna; s végül egy főpap, aki nem volt persona grata a pápánál, ugyancsak sokat kockáztathatott volna, ha attentátumot követ el Tota ellen. Az összejátszás a tüzes gavallér és a forróvérű asszony között lélektanilag bizonyos. Hogy Bánk leleplezett nejét megveti, szeretőjét pedig megbotoztatja, eloszlat minden homályt. Még kérdés, ki kettejök közül az elcsábított? A püspök vagy a nő? A királyné abban hibázott, hogy elnézte, elősegítette a bűnös viszonyt. Nélküle aligha történt volna meg a hűtlenség. Az egykorú írók nem egyeznek meg a királyné bűnös testvérére nézve. Ekbert gyakran jött Gertrudhoz látogatóba; tán ő födözte föl a paráznaságot? Annyi áll, hogy Berthold volt az, aki rajta vesztett. Nem lehetetlen azonban, hogy a ledér spanyol Tota mindkét német lovagot kegyeiben részesítette. A megcsalt (és korosabb) férj szarvait megaranyozták; nádorrá tette őt Endre, felesége tanácsára. A király persze nem is gyanította, mi indította Gertrudot. Elkövetkezett aztán a királyné halála, ez a politikai gyilkosság, de vérbosszúról szó sem volt; csak némely krónikás említ ilyet, de csupán oly krónikás, aki már a Zách Felicián esete után élt. Bánknénak sem lett bántódása; csak közmegvetés sujtotta.

Hogy a két ellentétes felfogás közül melyik a valóbbszinű, jóformán azon fordúl meg, hogy Benedek vajda, ki 1202-ben nőül vette a csodaszép spanyol Totát (Melindát), Bánk bánnal volt-e egy személy, vagy azzal a Benedekkel, ki 1206-1209 között volt erdélyi vajda? Ez az utóbbi semmi esetre sem lehetett Bánk, mert ugyanazon oklevelek említik Bánk bánt is, Benedek vajdát is. De ebből még nem következik, hogy az 1202-1203-ki vajdának az 1206-1209-ki vajdával egyazon s igy Bánk bántól különböző személynek kellett lennie. Nem következik pedig azért, mert Imre király alatt két Benedek nevű előkelő úr vitt szerepet; ugyanakkor, mikor az egyik vajda, a másik (1202-1204 közt) nádorispán volt s Imre halálával mind a kettő elvesztette a méltóságát, nevezetesen 1205-6-ban Smaragd, a volt országbiró követte Benedeket a vajdaságban. Már most az a kérdés, nevezhették-e közülök az egyik Benedeket, nyilván azt, ki 1199-ben a báni méltóságot viselte, megkülönböztetendő a másiktól a horvátok módjára Bankonak, Bánknak? Pauler tagadja, de van rá hiteles adatunk, hogy igen. 1221-ben, midőn Bánk a «királyné udvarbírája» (vagyis rangban a második országbiró) volt, egy bizonyos egyezség alkalmából kiállított oklevélben Benedeknek, a királyi udvar albirájának nevezi magát, s hogy ez csakugyan Bánk bán, mutatja az oklevélről csüngő és csakis a legelőkelőbb személyektől használt lovaspecsét körirata: «Sigillum credibile Benedicti bani» azaz «Benedek bán hiteles pecsétje». (Közli az Arch. Ért. 1878. XII. k. 6-10. l.) XIII. századbeli oklevelekben többször olvashatjuk a vajdákat és bánokat ,dux' czimmel, igy említi II. Endre is az 1202-ki Benedek vajdát, a Tota asszony férjét abban az 1221-ki oklevélben, melyben a száműzött Benedek duxtól egyéb javaival együtt elkobzott Martonfalvát és Bojótot, mint Tota asszony nászajándékát, visszaadja Totának. Mi volt az oka Benedek dux számkivetésének: Endre nem említi. De ha számba veszszük, hogy Benedek dux kegyvesztettsége körülbelől abba az időbe esik, a mig Bánk bán eltünik a szereplők közül (1219-20): csaknem bizonyos, hogy a Gertrud elleni összeesküvésben részes Bánk bánról van itt szó, a ki Endre szentföldi hadjárata alatt talán nem is a király megbizásából vett részt Magyarország kormányában, hanem Endre távollétét felhasználva, tért vissza a számkivetésből, s midőn a hadjárat után Endre úgy a hogy rendet csinált az országban, Bánk ismét menekülni volt kénytelen. De már az 1221-ki oklevél hangja mutatja, hogy Endre kiengesztelődött. Nagyon is kiemeli Benedek dux hűséges szolgálatait és csaknem sajnálkozva mondja, hogy kénytelen volt őt számkivetni és javaitól megfosztani. És csakugyan, még ugyanennek az évnek a folyamán Bánk nevét ismét ott találjuk Endre kormányában. E szerint Tota asszony, kihez hasonló szépség Kézai szerint abban az időben aligha volt a kerek ég alatt, Bánk bánnak volt a felesége s egyáltalában nincs benne semmi lehetetlenség, hogy a miről nálunk még száz év mulva is beszéltek, nyugoti szomszédaink pedig Gertrud meggyilkolása után már félszázad mulva kezdik emlegetni, a szép s férjénél jóval fiatalabb, kéjre vágyó délvidéki asszony szerelmi viszonyt folytatott Gertrud valamelyik öcscsével. Nagyon természetes, hogy az egykorú krónikaírók, kik valamennyien külföldi barátok voltak, semmit sem hallottak a magyar udvar titkairól; azon sem csodálkozhatunk, hogy a szűkszavú oklevelekben sem találjuk semmi nyomát. De egykorú adat hiányában is kell valami alapot tulajdonítanunk a későbbi följegyzéseknek. A «hűtlen» Bánk bánt csak Gertrud fia, IV. Béla tartja gonosztevőnek, ki halálra lett volna érdemes; a férj, Endre hangjában mindig van valami kimélet iránta, mintha meg akarná különböztetni a többi «elvetemedett» és «átkozott» felségsértőtől, sőt annyira megy Bánk bán i

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat